Csík­szépvíz a hason­nevű patak mel­lett fek­szik az erdé­lyi Pogány-havas lábánál. Nevét úgy tartják: Szent Lás­zlótól kap­ta, amikor annak lova belelépett az álta­la szép­nek talált patak­ba. Mindig népes falu volt, vásár­tartási jog­gal. Kereskedelmét és iparát a betele­pedett örmény lakosok tet­ték nag­gyá, akik között érkeztek és kértek letelepedési engedé­lyt Zakar­iás Péter fel­menői is. Péter bác­sit szerettük, tiszteltük. Legutób­bi találkozá­sunk alka­lmá­val (90 év fölött volt) még fát aprí­tott és vendégül látott ben­nün­ket Budapestről. Azó­ta örök nyu­ga­lom­ra tért. Az aláb­bi írás­sal rá emlékezünk.

Szépvíz lakossá­ga 1642 tavaszán arra ébredt, hogy a mostani örmény temető helyén sátrak áll­nak. A sátrakkal örmények érkeztek, akik kezdet­ben 3 napi pihenőre kértek engedé­lyt a helyi bírótól, de nagy­on jól érezhet­ték magukat, mert a határidő letelte után engedé­lyt kértek a végleges letelepedésre.Talán az egyik sátor­ban lakhat­tak kezdet­ben Zakar­iás Péter fel­menői is. A sátrak helyett időv­el szokat­lan méretű, pol­gári ízlésű házak épül­tek Szépvíz egész területén az örmények szor­gos munkájá­nak ered­ményekép­pen. Egy ilyen, úgy­n­evezett örmény házban élt Péter bác­si, a legidősebb örmény a faluban. A nyári hőség­ben is hűvös szobák­ban megan­nyi emlék, a megőrzött múlt min­den pil­lanat­ban fel­lel­hető. Lát­ja, hogy a rég­múlt magá­val ragad ben­nün­ket, és mesél­ni kezd:

„Sok testvérem volt, mind meghal­tak már. Én vagyok egyedül, nekem is meg­van a helyem a temetőben, itt Szépvizen. Itt fogok nyu­god­ni. A csalá­dunk a Gyime­si-szoro­son át ván­dorolt ide sok száz évvel ezelőtt. Akkor az örmény közösséget a pap vezette. Az én fel­menőimet Con­ti­car­nak hívták a rég­múlt­ban. Egyéves voltam, amikor Éde­sanyám – vált komoran- meghalt, ő nem tudott meg­taní­tani ezekre a dol­go­kra. A család segített. Az örmények szeretik a csalá­dot, min­denütt 6–8‑10 gyerek volt. A Zakar­iá­sok, Szávák és még más csalá­dok mind Szépvízről szár­maz­nak. Jó nagy kertem van. Nekem most ez a foglalkozá­som. Sze­dem a gyümölc­söt, ha kell, még fát is aprí­tok. A lány­om jön segíteni, elviszi a mosni­valót, de főzni mag­a­m­nak főzök. Itt rend­nek kell lenni, így szeretem. Én meg már itt maradok. Kra­par, így mond­ják, hogy örmény. Büszkék vagyunk, hogy lát­szik a falun a kezünk nyoma, hiszen az örmény ültet is fát, nem­c­sak kivág, ha értik mire gon­do­lok.