A nyu­ga­tról ​és keletről össze­találkozó mesék kereteit az örmény nép megtöltötte életének és a csodálatos szép­ségű örmény táj­nak jel­legzetes szere­plőiv­el: ember, állat, növény és for­rás – bár nagy­on ismerős, de mind sajá­tosan örmény alak­ban, öltözetben és környezetben áll előt­tünk.

A kígyó cimb­o­rasá­got fogadott a hal­lal.

– Húgoc­skám – mond­ja a kígyó a hal­nak -, végy fel a hátadra, és vigyél el csó­nakázni a ten­geren.
– Szívesen – felelte a hal -, ülj fel a hátam­ra, majd vis­zlek, hadd lásd, milyen a mi tengerünk.

A kígyó a hal köré csavar­o­dott, s elúsz­tak a ten­geren. Alig úsz­tak valam­ic­skét, mikor a kígyó meghara­p­ta a hal hátát.

– Nővérkém, miért hara­p­sz engem? – kérdezte a hal.
– Ó, csak úgy véletlenül – felelte a kígyó.

Megint úsz­tak egy ideig, s a kígyó ismét bele­mart a hal hátá­ba.

– Nővérkém, miért hara­pdál­sz engem? – kérdezte a hal.
– A napfény megzavar­ta a fejemet – felelte a kígyó.

Ismét úsz­tak egy ideig, s a kígyó megint meghara­p­ta a halat.

– Nővérkém, miért hara­pdál­sz engem foly­ton?
– Ez a szoká­som – felelte a kígyó.
– Hát nekem is van egy szoká­som – felelte a hal, s jó mélyen lebukott a víz alá a tengerbe.

A kígyó ful­dokol­ni kezdett s elmerült.

– Ilyen az én szoká­som! – mon­dot­ta a hal.