A nyu­ga­tról ​és keletről össze­találkozó mesék kereteit az örmény nép megtöltötte életének és a csodálatos szép­ségű örmény táj­nak jel­legzetes szere­plőiv­el: ember, állat, növény és for­rás – bár nagy­on ismerős, de mind sajá­tosan örmény alak­ban, öltözetben és környezetben áll előt­tünk. Az Elvaráz­solt madarak című örmény meseösszeál­lítást válo­gat­ta és fordí­tot­ta Hegyi Imre. Felolvas­sa Pagonyi Judit.

A bag­da­di kali­fa bölc­sességének és igazsá­gosságá­nak híre bejár­ta a vilá­got. Egysz­er három bölcs elhatároz­ta, útra kel Bag­dad­ba, hogy szemé­lye­sen meg­győződ­jön erről. Útközben megszólal egyikük:

– Bará­taim, ezen az úton elha­l­adt egy teve, ame­lynek hiány­zott egyik szeme, s elül­ső fogai sem voltak.
– Ez igaz – szólt a másik bölcs -, és a teve púpjá­nak egyik oldalán búza lógott, a másikon méz.
– Egy ter­hes ass­zony ült ezen a tevén – állapí­tot­ta meg a har­madik bölcs.

Egy idő múl­va a bölc­sek észrevet­ték, hogy egy ember lohol utánuk. Ahogy utolérte őket, kér­di tőlük, nem látták‑e az elveszett tevéjét.

– Egy fél­szemű tevét, ame­lynek hiány­zot­tak elül­ső fogai? – kér­di az első bölcs.
– S ame­ly egyik oldalán búzá­val, s a másikon mézzel volt felmál­ház­va? – kér­di a második bölcs.
– Igen.
– Ame­lyiken egy ter­hes ass­zony ült? – kér­di a har­madik.
– Igen.

Az ember könyörögve kérte őket, mon­danák meg, milyen irány­ban ment a teve. Ekkor mind a hár­man egy emberként felelték, hogy a tevének még színét sem lát­ták. Az ember azt hitte, tolva­jok, s panaszt tett a kalifánál:

– Ezek az emberek pon­tosan leírták a tevémet, tudják, mi volt raj­ta, s mégis erősköd­nek, hogy színét sem lát­ták.
– Hon­nan tudjá­tok hát a teve ismertetőit, ha nem lát­tá­tok? – kér­di tőlük a kali­fa.
– Azt, hogy a teve fél­szemű, és nem voltak elül­ső fogai, onnan tudtam meg, mert az útnak csak egyik oldalán tépte a füvet, s annak is csak a két szélét hara­p­ta, közepét pedig meghagy­ta – válas­zol­ta az első bölcs.
– Azt, hogy a teve egyik oldalán búza lógott, a másikon meg méz, onnan tudtam meg, hogy az úton, amerre ment, az egyik oldalon legyek ültek, másikon meg madarak ugrál­tak – felelte a második bölcs.
– Azt, hogy a tevén ter­hes ass­zony ült, onnan tudtam meg, hogy ott, ahol az ass­zony leszállt a tevéről, a földön tenyérny­omokat lát­tam. Két kézre támaszkod­va pedig csak a viselős ass­zonyok szok­tak feltápászkod­ni – felelte a har­madik bölcs.

Csodálko­zott a kali­fa a három ember bölc­sességén, és meg­paranc­sol­ta, hogy estére hívják meg őket a palotá­ba ebé­dre. Ebéd után, amikor a szá­mukra kijelölt szobá­ba vonul­tak, a palotá­nak egyik szol­gá­ja kihall­gat­ta beszél­getésüket.

– Ízletes volt a rizs, mel­lyel megvendégel­tek ben­nün­ket, csak kár, hogy hul­lasza­ga volt – mond­ta az egyik.
– A hús sem volt rossz­abb, de kutyaszagot árasz­tott – szólt a második.
– Jó volt a bor is, amit ittunk, de íze és sza­ga egy kissé emlékeztetett a vérre – jegyezte meg a har­madik.

Mikor ezt a beszél­getést a kalifá­nak jelen­tet­ték, meg­paranc­sol­ta, hogy vizs­gálják meg a dol­got. Megál­lapí­tot­ták, hogy az a föld, ahol a rizs ter­mett, előző­leg temető volt; a vac­sorára leölt bárány néhány napos koráig kuty­ate­j­jel táplálko­zott és hogy a szőlő saj­tolásakor a szőlősaj­toló megvág­ta a lábát, s vére a bor­ba kev­ere­dett.

A kali­fa ekkor magához hívat­ta a három fér­fiút, és tudá­sukért, bölc­sességükért nagy tisztesség­ben részesítette őket.

A teve gazdá­ja meg lógó orral haz­a­bal­lagott.