Az Ararát arról nevezetes, hogy a Bib­lia szerint az Özön­víz után ott fenek­lett meg Noé bárká­ja. Ez a csodálatos hegyvidék egy többez­er éves nép vérzi­vataros történetének a tanú­ja. Az Ararát az örmények nemzeti jelképe. Örmény­ország, Armé­nia története nem más, mint sza­ka­dat­lan har­cok a fen­n­maradásért. S miközben a szerenc­sétlen sorsú orszá­gon a min­denko­ri szom­szé­dok, a térség nagy­hatal­mai osz­tozkod­tak, népe las­san fogy­ott, és szét­szóró­dott a világ­ban.

A leg­en­da szerint Hajk, az örmények ősap­ja Noé dédunoká­ja volt, aki fiá­val Armen­nel és nemzetségév­el Babilóniából észa­kra menekülve az Ararát hegy lábánál tele­pedett le. Choreni Mózes, a neves krónikás az V. század­ban írt így az örmény nép szár­mazásáról Armé­nia története című munkájában. Valójában az örmény fennsík egyike volt azok­nak a területeknek, ahol kife­jlődött az emberi civ­i­lizá­ció. Az örmények ősei min­den bizon­nyal az Urar­tu Biro­dalom észa­ki részén elterülő Hajasza lakói voltak. Talán ezért is nevezik országukat mind­máig Hajasztán­nak. Létezésükről az Kr.e. II. évezred­ből szár­mazó het­ti­ta feli­ra­tok adnak először hírt.

Az örmény állam kialakulásának folyamata a Kr.e. VI. századra fejeződött be

Az első ismert örmény állam élén a Jer­vani­da-dinasz­tia állt. Fővárosa a koráb­bi urar­tui főváros, Van volt. Armé­nia azon­ban a perzsa biro­dalom szom­széd­ságában nem volt biz­ton­ság­ban, hamarosan füg­gő helyzetbe került. Maga az Armé­nia eln­evezés is először a hódító perzsa kirá­ly, Dareiosz ékírá­sos szik­lafe­li­ratán for­dul elő a legyőzött és behó­dolta­tott orszá­gok sorában. A Kr.e. 189-ben új dinasztiát alapító Artasesz megkezdte az örmények lak­ta területek egyesítését. Művét unoká­ja, Nagy Tigran nem­c­sak befe­jezte, hanem Arméniát nagy­hat­alom­má tette- A Földközi‑, a Fekete- és a Kaszpi-tenger között elterülő biro­dalmá­nak új fővárost épít­tetett, az Észak-Mezopotámiában lévő Tigranakertet.  Ám Nagy-Armé­nia ütközőál­lam volt a római és a parthus biro­dalom között, Tra­ianus hódítása után rövid időre római provin­ciává vált.

Később is a parthus biro­dalom örökébe lépő sza­szani­da (iráni) állam Rómá­val vívott háború­nak tűzfészkeként szere­pel Armé­nia. De míg a koráb­bi századok­ban az örmények kultúráján mély nyomokat hagy­ott a perzsa-iráni civ­i­lizá­ció, addig a IV. századtól egyre erősödő von­za­lom fűzte őket a Kelet-Római Biro­dalomhoz, Bizán­choz. Ennek fő oka az volt, hogy Arméniában 301-ben, III. Trdat kirá­ly uralkodása ide­jén – elsőként a vilá­gon – állam­val­lás lett a kereszténység. A lakosság ismét Irán- és Róma-pár­ti­akra sza­kadt, ami az ország ket­téosztásához vezetett. Nagy­ob­bik, keleti része 387-ben Irán­hoz került, míg nyu­gati fele Bizánc bir­to­ka lett.

Ám az örmények nem asszimilálódtak egyik birodalomban sem

Mintha az évszázadok har­cai megedzették vol­na őket, s a kelet-nyu­gat közöt­ti kereskedelem lebony­olításában egyre nagy­obb szerepet vál­lal­va különös képességekre tet­tek szert a külön­böző kultúrák átvételére és ter­jesztésére. A független­ség és a nemzeti kultúra védelmében rend­kívül nagy szerepe volt a Meszrop Mas­toc tudós szerzetes által 396-ban mega­lko­tott örmény ábécének. Az azó­ta is szinte vál­tozat­lan, 36 betűs ábécé az addig használt görög és arameus írást vál­tot­ta fel. Az örmény írás kialakítását anyanyelvi iskolák alapítása és a tudományok felvirágzása követte. Az V. század­ban élt króniká­sukat, Choreni Mózest a Közel-Kelet Hérodoto­szá­nak tek­in­tet­ték. A VII. század­ban élt Armé­nia egyik leg­nagy­obb ter­mészettudósa, Ana­ni­asz Sir­akaci, aki tudományos mag­yaráza­tát adta a nap- és hold­f­o­gy­atkozá­sok­nak.

A perzsák ugyan hely­tartót ültet­tek az ország élére, de bel­ső életébe nem kíván­tak beleszól­ni. Az örmény főneme­sek, a nachararok priv­ilégiu­maikat meg­tarthat­ták. Ellen­ben a nagykirá­ly vaza­l­lu­saiként köte­le­sek voltak a perzsák oldalán had­ba vonul­ni. Amikor az V. század közepén az addig türelmes perzsa poli­tikát egy iranizálási kísér­let vál­tot­ta fel és a kereszténység helyett a maz­daiz­mus val­lását kíván­ták bevezetni, ele­men­táris ere­jű felkelés tört ki. A Mamikon­ian család által vezetett moz­ga­lom a hunok által is gyengített Iránt végül meghátrálás­ra késztette.

Bár 591-ben Bizánc és Irán másodszor is felosztotta Örményország területét, a perzsák örökébe hamarosan arabok léptek

Armé­nia nagy­ob­bik része 652-ben az arab érdek­szférá­ba került. A valamikor virágzó ország tel­je­sen lep­usz­tult, az előkelők egy része Bizáncban kere­sett menedéket.

Az örmények első tömeges kiván­dor­lásá­nak komoly következményei let­tek. Nem­c­sak a nép vesztette el ezzel ter­mészetes vezetőit, de a mus­zlim beván­dor­lók letelepedésév­el kisebb arab emirá­tu­sok jöt­tek létre, melyek a későb­bi egyesítést nehezítet­ték meg. Mégis, Örmény­ország­nak egészen egyedülál­ló poli­tikai beren­dezkedése volt a Bag­da­di kalifá­tus­ban. Laza füg­gése tette lehetővé, hogy területén egy sor keresztény fejedelem­ség marad­jon fenn. Az, hogy Armé­nia egy­for­mán fontos volt Bizánc és a kalifá­tus számára, ekkor növelte az örmények mozgásterét. A híres népi eposzuk, a Sza­szu­ni Dávid által megörökített arabok elleni szent háborút még lev­erték ugyan, de végül elis­merték Armé­nia független­ségét. Ők maguk aján­lot­ták fel Asot Bagratun­i­nak a koronát, így három évszázad után újból önál­ló örmény királyság alakul­ha­tott. A Bagrati­da-dinasz­tia uralkodói virágzó hűbéri állam­ot hoz­tak létre, újból fel­lendült az ipar, a kereskedelem, a városi élet

Új főváros épült, az ezer­e­gy tem­plom városá­nak nevezett Ani, ame­ly a XI. századra a kora­beli világ egyik legszebb, és százez­er lakosá­val az egyik leg­nagy­obb városa lett – ma már romhal­maz.

A középkori örmény állam virágkora még két évszázadot sem fogott át

A XI. század ele­jén bel­ső szét­tagolódás készítette elő a kül­ső beha­tolást. A bizán­ci párt és a nemzeti párt küzdött egymás­sal. Bizánc bea­vatkozása az örmény had­sereg felos­zlatását von­ta maga után, a népek országútján pedig a szeldz­suk-törökök érkeztek éppen: 1048-ban megkezdték Örmény­ország elözön­lését, 1064-ben már a főváros, Ani is ele­sett. Végül 1071-ben – a bizán­ci had­sereg katasztrofális vereségév­el és magá­nak a császár­nak a fogság­ba esésév­el végződő manzik­er­ti csa­ta után – egész Armé­nia területe a szeldz­sukok kezére került.

Örmények tömegei menekül­tek el és szóród­tak szét Kis-Ázsiában és Európában, megteremtve ezzel a töb­bé meg nem szűnő diaszpórát. A Kár­pát-medencébe érkező örmények a ma Töröko­rszág területén talál­ható Aniból menekül­tek, több­száz éves ván­dor­lást követően telepedtek meg hazánkban. Az örmény menekül­tek Kis-Ázsiában, a Föld­közi-tenger men­ti Kilík­iában örmény királysá­got is alakí­tot­tak. Ez az ún. Kis-Örmény­ország 1375-ig megőrizte független­ségét.

Az örmény területeket 1220–36 között mon­gol inváz­ió érte. Az ország a nagykán vaza­l­lus álla­ma lett, bár független­ségét bizonyos mértékig megőrizhette, val­lását meg­tarthat­ta, a mon­gol és az örmény nemesség szívé­lyes kapc­so­la­tot tar­tott. Sőt, a mon­gol biro­dalom részévé vált Örmény­ország nagy­obb szerephez jutott a nemzetközi kereskedelem lebony­olításában, s ez a gaz­dasá­gra ked­vező hatást gyako­rolt. Mégis, a túl­sá­gosan súlyos adók, a külön­böző nomád törzsek garázdálkodá­sai megrop­pan­tják Örmény­orszá­got, ame­lyre a végső csapást az utol­só nagy ázsi­ai hódító, Timur (Tamer­lán) méri.

Talán már nem is lehet meglepetés, hogy ezután ismét két ter­jeszkedő nagy­hat­alom között őrlődik Örmény­ország. Előbb 1555-ben, majd újabb háborúk után 1639-ben osz­tot­ták föl területét, immár végérvénye­sen. Örmény­ország keleti részei perzsa fennhatóság alá, sokkal nagy­obb közép­ső és nyu­gati területei török uralom alá kerül­tek. Az örményeknek – különösen az oszmán biro­dalom­ban – mosto­ha sors jutott osztá­lyrészül, hitetlen gyau­rokként életük és munkájuk sohasem lehetett biz­ton­ság­ban. Örmény­ország föld­je pusz­tult, kultúrá­ja első­sor­ban külföldön, a diaszpórában fejlődött. Az első örmény nyelvű nyomdát Velencében alapí­tot­ták 1512-ben, az első örmény nyelvű térképet Amsz­ter­damban nyomták 1694-ben, míg az első örmény nyelvű újság az indi­ai Madraszban jelent meg 1794-ben.

A XIX. század elején új hódító jelenik meg a láthatáron, amely az örményekben a felszabadulás reményét kelti

Az orosz-perzsa háború során, 1827. október else­jén orosz csap­a­tok örmény önkén­te­sekkel együtt foglalják el az eriváni erődöt. Kelet-Örmény­ország a hany­atló Perzsiától a növekvő orosz biro­dalomhoz került. Pask­ievics orosz tábor­nok még a Török-Örmény­ország­ban fekvő Erzerum városát is elfoglal­ta, de az oros­zok­nak a továb­bi térny­erésre még ötven évet várniuk kel­lett. Az 1877–78-as orosz-török háborút lezáró San Stefano‑i békév­el újabb örmény területek kerül­tek a cári Oros­zország bir­toká­ba. Azon­ban 1878-ban az orosz térny­erést akadá­ly­ozni akaró euró­pai hatal­mak jelen­tős örmény területeket hagy­tak török kézen. A doku­men­tum záradéká­nak 61. pon­t­ja kimond­ta, hogy az Oszmán Biro­dalom meg­maradt örmény területein reformokat kell bevezetni, és azok végre­ha­jtásáról az érdekelt euró­pai hatal­makat folyam­atosan tájékoz­tat­ni kell. A reformok azon­ban elmarad­tak, s az egyko­ri önál­ló Armé­nia területén a szultán ezután az orosz cár­ral osz­tozkodott.

For­rás: Pagonyi Judit, kiemelt kép: Can­va