Tavaly ősszel látott napvilágot Budapesten Kövi Pál „újratöltött” kultikus erdélyi recepteskönyve, melynek első kiadása, a Kriterionnál 1980-ban megjelent Erdélyi lakoma végigkísérte gyerek- és kamaszkoromat, főhelyen volt nálunk is a szakácskönyvek polcán, akárcsak minden erdélyi ismerősünknél, s már diákként is főztem belőle – ebben a mostani Helikon-kiadásban aktualizálták az irodalmi részt: én az erdélyi örmény konyháról, dédnagyanyám receptfüzetéről írtam irodalmi gasztroesszét – egy történet körbeért.

Dédnagyanyám, Szenkovits Ida 1899. októberében született Erdélyben, a Küküllő-menti Hariban, és egész életében fontosnak tartotta hangoztatni, hogy neki mindkét szülője örmény volt. Nem tudok visszaemlékezni egyetlen születésnapi ünneplésére sem a családban, nagyon kicsi voltam még, amikor vele találkozhattam. Rá viszont emlékszem impressziókból, igazi erdélyi nagyasszony volt, családjához is szigorú örmény matróna – mi tagadás, gyerekként féltem tőle, mivel folyton kiderült, hogy úgysem lehet elég jól csinálni neki semmit. Dús hajkoronája élete végéig szinte teljesen fekete maradt, úgy emlékszem rá, amint a szobája közepén lévő trónon ül, feladatokat oszt és fésülködik végtelenül. Szakácskönyvet is írt a családnak egy régivágású, nagyalakú keménytáblás füzetbe – amilyent akkoriban talán a könyvelők használhattak –, és ezt a kézzel írt receptgyűjteményt anekdotákkal tűzdelte meg. Izgalmas kaland a részben saját fogantatású erdélyi magyar és örmény receptek között a letűnt ősök viselt dolgairól olvasni – dédnagymamának remek tolla volt, talán egy másik korban szenvedélyes író lehetett volna belőle. A nagycsalád évtizedeken át ebből a recepteskönyvből főzött, és amikor a masszív füzet a hagyományozódás folyamatában anyámhoz került, ő beköttette, piros műbőr-kötéssel igazi könyvvé tette – és én most többek közt ennek a receptfüzetnek a gasztronómiai és családtörténeti tanulságait használtam fel írásomhoz.