Bő egy évvel a Szenkovits Mar­ci mókái című anek­do­takötet újraki­adása után – ame­lynek lap­jain örmény üknagyapám, a mókamester (és kereskedő) Szenkovits Már­ton csalafin­ta viselt dol­gait, Erdé­ly-szerte való mula­tozá­sait, csínyeit lát­tam vis­zont nagy döbbenet­tel, amik félmí­toszokként keren­genek nálunk azó­ta is a nagyc­salá­di emlékezetben (ezért is jár­tam addig, amíg az ere­de­ti, 1909-ben Marosvásárhe­lyen meg­je­lent szöveg­et sok-sok jegyzettel ellát­va, az álta­lam írt előszó-esszév­el újra sik­erült kiad­ni) – jelen­tezett nálam lev­él­ben egy nyol­cvanéves, szöveg­ében is nagy­on elegáns öregúr, aki vis­zont a könyv más történeteiben a saját Szenkovits nagyapját és annak ter­mészetes (mulatós) tár­sadal­mi közegét, valamint név szerint fel­sorol­va a mulat­sá­gok for­gatagában két déd­nagyapját, apja ked­venc nagy­bá­tyját, s egyéb egyko­ri erdé­lyi, mak­falvi csalá­di ismerő­seiket lelte fel, az álta­la réges-régről, még gyerekko­rából ismert kaland­jaikkal együtt. Egy könyv előélete, a szere­plőalkotás folya­ma­ta legalább olyan izgal­mas, mint az utóélete: kiszámíthatat­lan, milyen utak nyíl­nak meg – szá­mom­ra heurisztikus élmény utólagosan kibo­goz­gat­ni, felfe­jteni a fik­cióban meglapuló valós történet­szálakat. Elkezdtünk lev­elezni ismeretlenül is, vitt a történet és a kívánc­siság, vajon rokonok lehetünk‑e, annak az aprólékos vis­szafe­jtése, vajon melyik történet­ben kinek az őse szol­gált mintául az író számára – és Szenkovits Lajos úr így küldte el nekem nagyap­ja fiatalko­ri jegyzetét, a fel­te­hető­leg egyko­ri örmény ujjak leny­omatától maszatos kis emlék­lapot, ame­lyet Szenkovits Mihá­ly az akkor még csupán 14 éves szerelmének írt – ő lett később újdon­sült lev­elezőtár­sam nagyany­ja.