Bár a Bal­a­ton­nál lát­tam meg a napvilá­got, apai Nagyapám részéről erős és mély gyök­erek köt­nek Nagy­mag­yarország egyik városához, Erzsé­betvároshoz. Eddig nem tudhat­tam igazán, hogy fel­menőim­nek men­nyire volt nehéz hátra hag­y­ni szeretteiket, addi­gi életüket. Elin­dul­ni az ismeretlenbe remélve, hogy egy napon újra együtt lesz majd a család. Ma már én is tudom milyen nehéz a múlt bék­lyóit és a megszokás kötelékeit elhag­y­ni, még ha ez csak egy időre is szól. Vagy bátor­nak lenni ahhoz, hogy a múl­tunkat tisztelve és ismerve, elin­duljunk egy úton, ami a miénk. Amikor erdé­lyi örmény gyök­erű Nagyapám­ra gon­do­lok, soha véget nem érő szeretetet érzek. Ha nem érkeznek meg a mag­yar tenger­hez azon a napon, én sem lehet­nék itt. Mégis most min­det­től távol írom e sorokat. Gon­do­lataimat 3–4 ezer kilo­méter távol­ság­ból a mindig „mosolygós” Kanári-szigetek egyikén veszem szám­ba, miután én is úgy dön­töt­tem, hogy útnak indu­lok.

Óh, lázadó ifjúság, mit jelen­tesz, mondd nekem?
Szívem félre kalapál, miért tet­ted ezt?
Mondd, Velem! Lán­gra gyúl ben­nem, Ó min­den mi vörös!
Olthatat­lan vágy szomját oltani kész!
Hiá­ba min­den, hisz min­den betörött,
Arcomon nem maradt lehelet remény!Rés­zlet Brabás Hen­ri­et­ta Óh lázadó ifjúság c, ver­séből.

Egy igaz társsal, Klaudiá­val. Ő olyan barát az életem­ben, akiről tudom, hogy elren­del­tetett a találkozá­sunk. Nem számí­tott, hogy elég lesz‑e a pénz, sokkal fontosabb volt, hogy men­nyire hiszünk az álmainkban.  Drá­ga Nagy­mamám most is Mag­yarorszá­gon él abban a házban, ahol Nagy­pa­pámék új életüket kezdték. Ahol jómagam is 24 éves koromig szinte min­den nyarat töltöttem.Azzal a diófá­val az udvarán, amit 1963-ban ültet­tek, abban az évben mikor Papa és Mama megis­merték egymást. Valójában soha nem akarom elveszíteni azt a házat. Nincs az a pénz, aminek értéke veteked­het azon évek emlékképeiv­el, melyek ott bujkál­nak min­den egyes fűszál­ban.

Ezú­ton is szeretném megköszön­ni a támo­gatást Nek­tek Éde­sanyám, Éde­sapám és Testvérkéim! Ti mind ‑a kezde­ti hitetlenkedés ellenére is- támo­gat­ta­tok elhatározá­som­ban.  Nagy­mamám­nak, aki az én örök Bará­tom, Angyalom, aki, még ha a szíve meg is sza­kad, hogy nem lát, a kezde­tek­től hisz ben­nem és rengeteg erőt adva indí­tott útnak.  Tud­ja meg a világ, hogy boldog vagyok; most már csak a lelkem másik felét szeretném meg­talál­ni, akiv­el összekö­thetem az életemet és egy napon meg­mu­tathatom Neki, mit jelent a dió­fa hűs árnyékában ringatózni egy for­ró nyári nap­palon.

Barabás Hen­ri­et­ta