Mic­so­da ember az, aki képes min­denkiből ősz­in­tén szól­ni? Halála után száz évvel elhitet­ni, hogy sok mil­lió olvasó­ja mind szemé­lye­sen ismeri? Mic­so­da ember az, akinek arck­épe és sziluet­tje bár­mikor felidézhető, és mic­so­da ember az, akinek zabolát­lan ter­mészete meg­boc­sátható, sőt erény? Csakis olyan ember, aki nem a szürkék hegedőse! Emlékez­zünk együtt az anyai ágon erdé­lyi örmény Adyra; a mag­yar poli­tikai újságírás egyik leg­nagy­obb alakjára és a mag­yar nemzet egyik leg­je­len­tősebb költőjére.

Ady fontos műhe­lye volt a Három Hol­ló, ame­ly egysz­erű kock­ásterítős kis koc­s­ma volt Budapesten. Olyan hely az Andrássy úti Operánál, ahol vág­ni lehetett a korszak gon­do­lkodói­nak sűrű szi­var­füstjét. Itt esténként a költő asz­ta­la „Ady-szem­inári­um­má” alakult át, ahol Reinitz Béla lelke­sen kom­ponál­ta a versekhez illő muzsikát. Ehhez azon­ban meg kel­lett érteni a sok­szor embert próbáló vers tar­talmát, ezért gyakran élénk veszekedés kísérte az alkotás folya­matát költő és zenesz­erző, majd a továb­bi bec­sat­lakozók között. Per­sze ez nem zavart senkit, hiszen a finomabb ízlésű közön­ség eleve szem­be járt a Drech­slerbe, vagy a kapu másik oldalán talál­ható elegáns Opera Kávéház­ba. Biz­tos vagyok benne, hogy sokunk szívesebben térne be a tehet­séges újságírók és művészek törzshe­lyére, ezért Krúdy Gyulá­nak hála, most képzelet­ben mi is belépünk a Három Hol­ló ajta­ján, hogy elf­o­gyasszunk egy fris­sítőt az élet gyúr­ta iro­dalom oltárán és végigkísér­jük egy „éjsza­kán” a géniuszt.

Krúdy Gyu­la: Ady Endre éjsza­kái – Kaland­jaim a költőv­el girbe-gur­ba pádi­men­tumokon

„A Három Hol­lóhoz címezett csárdából kuko­rékolás hal­lat­szott, Zuboly, a tudós költő kuko­rékolt… Haj­nalodott Budapest felett, 1913-ban kora tavas­zon. … Miért kuko­rékolt dok­tor Bányai Elemér, akit közön­sége­sen Zuboly írói nevén szok­tak szó­lon­gat­ni, amíg a musz­ka golyó leterítette őt a Kár­pá­tok­ban? Zuboly azért kuko­rékolt, mert dühös volt a maga angyali szelíd­ségében – nem győzte már az asz­talverdesést az ele­fánt-hangú Reinitz Bélá­val a min­den­napi igazság keresésében. Milyen volt Ady Endre koc­smá­ja, a Három Hol­ló? Ma már a nyoma is eltűnt az Andrássy útról, mert ez a sor­sa min­den intézménynek, ha még egysz­erű ser­ház is, ahová a Szen­tek és Bolon­dok beteszik a lábukat. A Három Hol­lóhoz pedig bőven jár­tak az akko­ri pesti szen­tek, amikor az éjsza­ká­nak amaz órái elkövetkeztek, mikor a szerkesztősé­gi szol­gák végre seprőt vehet­tek a kezükbe.Kiseperték a ser­ház­zal szemközt lévő Pesti Napló szerkesztőségéből Kéri Pál urat, akinek hom­lokán akko­rib­an még sem­miféle jegy nem mutat­ta, hogy egykor kötél általi halál­ra íté­lik a mag­yar bírák – inkább poétás haj­landósá­gokat sejtetett ez a fiatalem­ber, aki már tán gyer­mekko­rában is kopasz volt…

…Ám újra, meg újra nyí­lik a Három Hol­ló ajta­ja, mint ez már régi szoká­suk a koc­s­mai ajtók­nak, ame­lyeket konok bánat­tal vagy illanó öröm­mel olajoznak.Belépkednek más bará­tok és tisztelők, akik az éjsza­ka e késői órájában sem térhet­nek addig nyu­gov­óra, amíg néhány köl­teménynek vagy vala­mi hason­ló has­zon­ta­lan­ság­nak az élet­történetét meg nem beszélték.A púpos Löf­fel­mann csárdás, az Andrássy út Qua­si­mod­ó­ja nem min­den jóakarat nélkül figyeli a Hol­ló hátul­só szobác­skájában gyülekező tár­sasá­got, habár ez a ser­mérő név szerint és szemé­lye­sen csak azokat az urakat és höl­gyeket ismerte, akik a közeli Orfeum vagy a Folies Caprice lám­pá­sai alatt találták meg élethi­vatá­sukat és masztix‑, valamint rizs­porszagot hoz­nak magukkal az ajtón át. Spitz-tán­cos­nők ter­vezgetik itt egy sarokban legközeleb­bi moszk­vai utazá­sukat, míg a másik asz­tal­nál olyan művésznők nevel­getik a bar­na söri­tal­lal keblük ter­jedelmességét, akik elmúlt életük­ben talán már Irkut­szkig is elju­tot­tak, ilyen­for­mán nem akar­nak messz­ib­bre utazni a Szerec­sen utcánál. Más sarokban fetünedezik Pat­ti, a pesti éjsza­ka bűvészmestere, akiről az a leg­en­da jár­ja, hogy már több mint százesz­tendős, ugyanezért parókáját is kényte­len gesztenye­barnára fes­tet­ni. Amott öreg artisták sír­ják bele a habos kriglibe azokat a régi időket, amikor még biz­tosan tudták a trapézu­grást és a kés­nyelést.

Mik voltak azok a rejté­lyes ceremóniák, ame­lyeket éjnek éjsza­káján a Három Hol­lóban űztek, a kis szobában, azok a fér­fi­ak, akik a város legtávolab­bi részéből is össz­e­gyülekeztek, hogy min­den­napi szer­tartá­sukat elvégezzék?Mint említet­tem: Zuboly szerkesztő úr már éjfél után kuko­rékol­ni szokott dühében, mert a Böm­bölőt nem győzhette meg a kézen­fekvő Igazsá­gról, ame­lyet Zuboly úr szerint nyomban meg kell érte­nie a leg­nagy­obb marhá­nak is a város­ban. De Reinitz túlki­abált min­den hang­ot a kis szobában:- Éljen a leg­nagy­obb marha!És öklév­el úgy verde­si az asz­tal lapját, mintha verekedésre készülődne, pedig titok­ban csak azon töri a fejét, hol talál­hat­na egy zon­gorát, ame­lyen legú­jabb dal­sz­erzeményét Zuboly­nak, a legszen­tebb­nek bemutathatná….Váratlan vendég nyit be az ajtón, Hat­vany úr, aki azt a Különös Ide­gent kere­si, aki Nagyváradról és Párizs­ból ebbe a város­ba tévedt és itt, az egzaltá­cióra amú­gy is hajlam­os fiatal­ság­nak olyan tippeket adott köl­teményeiben, ami­lyen tippeket a legvénebb papagáj­nak sem jut­na eszébe kihúzni a planétás-dobozból. De a Különös Ide­gen még nincs jelen a csárdában:Hatvany úr, aki karc­sú redin­got-jában bátran beil­lenék egy angol regénybe is, ame­lyet Pen­den­nis Arthur ifjúko­ráról írtak, nem sokáig áll­hat­ja a Három Hol­ló zaftos virsli és hagymás her­ing kigőzölgéseit….Már a közeli éjjeli kávéháza­k­ból jön­nek hír­lapírók, akik gyűrött mandzset­tájukon hord­ják az éjsza­ka érdekes híre­it. Pos­ta jön Helvé­ciából, hogy M. Dok­tor, nevezete­sen Lexikon-szerkesztő éppen ebben a per­cben szök­tette el a kávéház egyik nevelt leányát, aki az éjsza­kázó hír­lapíró körök­ben Kisfu­varos Rózsi névre hall­ga­tott. A szök­tetés egy Ó utcai ablakon át történt, mint akár a regények­ben…. De végre jő – Ő.Hinnéd, hogy egy vidé­ki színész rob­ban be az ajtón, akinek aznap némi sikere volt a kövér pol­gármesternénél… Máskor az ifjú Eugén Anye­gin bundáját keres­néd raj­ta, amint szen­velegve jár mula­tozá­sai után.- Lédá­val voltam, te Bolond! – har­sog­ja legjobb barát­ja és lakótár­sa, Révész Béla fülébe, pedig Bélánk már régen leszokott arról, hogy szerelmének szem­re­hányá­sokat tegyen.Csinos, vidékies úrfi.A kezét néznéd: olyan tisz­ta, mint egy fiatal szerzetesé, ame­lyet az imént már­tott meg a szenteltvíztartóban.A haját vizs­gál­nád: ama sán­ta lord jut­na eszedbe, aki költői ihletében átúsz­ta a tengerszorost.A szemében egy ijedt, beteg gyer­mek félelme, akit elalvás előtt dajká­ja a kapufélfá­nak támaszkodó öreg Halál kaland­jaival mulat­tat – míg a másik pil­lanat­ban akár olyan­nak is látha­tod szemét, mint egy mohó kalan­dorét, aki Nagyváradtól Párizsig min­den gyönyört fel­habz­sol­ni, min­den női test­ből való drá­gasá­got magához ragad­ni óhajtana.Ó, ezek a fejedel­mi szemek!Néztek méláz­va, bor­ral és szen­nyel megloc­solt koc­s­mas­zobák felett, mintha szét­nyíl­tak vol­na előtte egy pil­lana­tra a falak, hogy lás­sa a messze elterülő, melanko­likus Magyarországot!…De mégis legtöbb­ször hízelkedően, boc­sá­natkérő­leg néztek ezek a sze­mek, mintha végte­len szelíd­séggel előre par­dont kérnének az alka­lmat­lankodásért, ame­lyet tula­j­dono­suk itt Mag­yarorszá­gon okozni fog….Ravaszdian, mintha hamis játékhoz invitál­na: figyelte a kuko­rékoló Zuboly és a tomboló Reinitz vitatkozását…

…Mielőtt azon­ban bejárnánk a hatodik kerület egér­lesően hun­y­or­gató, haj­nali koc­s­ma­he­lyeit, beszéljük el az operai szfinxszel való csatát.Ő haj­nali boly­ongá­saiban már koráb­bról szemü­gyre vette ezeket a bőke­blű höl­gyeket ott az Oper­aház lépc­sőinél, a moz­du­lat­lan szívűeket, akik lelketlen­ség dol­gában felülmúl­nak min­den cifra Elszántsá­got, ame­ly éjsza­ka az Andrássy úton konc­sorog. Ő tud­ta, hogy ezek a kőnők fütyül­nek az ő köl­teményeire, holott másvilá­gias látományaiban kisütötte, hogy az egyik szfinx, ame­lyik a Dal­szín­ház utca felé foglal­ja el örök állomását: éppen Léda ass­zony­hoz hasonlít…Ő a Dal­szín­ház utcai kőnőben fedezte fel Léda ass­zonyt  és  fel­ment  hoz­zá  a hét lépc­ső­fokon, mint a bud­dhista hétrétű-úton, hogy tiszteletét bemu­tas­sa a márványszívűnek. Az ilyen tisztel­gések alatt barát­ja mindig távolabb állott, mert ez az úriem­ber akko­rtájt nem­c­sak a kőszüzeket vetette meg, hanem a meleg hús­ból, for­ró szívből való höl­gyeket is. Ugyanezért a jóbarát a haj­nal derengésében unot­tan kiál­tott:- Gyere már, Agy­ibagyi, mert még bec­sukják a Borozót.- Várj! – felelt a mag­a­s­ból a tüdőba­josok és a szerelme­sek örök rekedt­ségév­el ő. – Még csak egy szót mon­dok neki.Nyilván sug­doló­zott a szfinxszel, lakására hívo­gat­ta őt abban az időtájban, amikor Révész Béla, a lakótárs majd a fülére fekszik…A Szfinx makac­sabb volt ezen a haj­nalon, mint egyébkor. Nem adott választ a költő esdek­lő szavaira.- Hát ha nem jössz, vis­zlek! – kiál­tot­ta ő a mag­a­s­ban és szilá­gysá­gi szi­la­jság­gal a nőoros­zlán hátára vetette magát.A kőszívű meg­ny­ergelése azon­ban most sem sik­erült. A távolabb álló jóbarát csak anny­it látott a lefolyó események­ből, hogy egy szegény, kalap nélküli fér­fitest zuhan le a szfinx hátáról és a gyönyörű fér­fifő, ame­lynél szebb és finomabb nem volt Nagy Mag­yarorszá­gon: nagy­ot kop­pant az ölnyi mélység­ben az egyik lépc­ső­fokon.- No, ennek kam­pec – gon­do­l­ta magában a Jóbarát, mert az ilyen vál­sá­gos pil­lana­tok­ban az embernek mindig a leg­e­gysz­erűbb szavak szok­tak az eszébe jutni.A költő egy másod­per­cig vagy ket­tőig holt moz­du­lat­lanság­gal feküdt Szerelme lábainál.- Ó, a nyomorult! – hal­lat­szott egy fáj­dal­mas nyögés a haj­nali sötét­ségbe borult lépc­sőkről. Ilyen hang­on nem a köl­temények­ben, hanem az élet­ben szok­tak beszélni…Az odasi­ető Jóbarát­nak megint csak egy paraszti mondás jött a nyelvére:- Kan­car­úgás nem szégyen!…A Dessewffy utca sarkán csárdá­ja ajta­jában áll Kovács, a kerek­fe­jű koc­smáros és nyá­jas, vidékies szívé­lyességgel invitál­ja fogadójá­ba a tár­sasá­got, ame­ly még a teg­napi napról keletkezett. Ó, itt hiá­ba ker­estük már azok­nak a fran­cia szap­panok­nak a sza­gát, ame­lyek­től még korán estén a költő arca illa­to­zott. Zuboly med­ve­bőr sza­gát inkább lehetett vol­na érezni ezen az arcon… És mag­a­tartása, ame­ly odáig az egész világ iránt való hízelkedést és barát­sá­gossá­got is tud­ta kife­jezni: a Dessewffy utca sarkára érve vad és cinikus lett, mint egy vidé­ki hír­lapíróé, aki szívből megveti pesti kollégáit.Kovács vendéglőjében a nyers vere­shagy­ma sza­ga éppen akkor ereszkedett küzdelem­be a fokhagy­ma sza­gá­val. Az elmúlt éjsza­ka fülledt még élményeiv­el a fogadó szobájában. Muzsikus cigányok kár­tyáz­tak egy sarokban és ölbe­li gyerekkel tar­ka-bar­ka cigánynők várakoz­tak reájuk. A pincérnő olyan közön­séges volt, mint a nagy­mosás. De helyén volt Kovács, a nyá­jas koc­smáros. Habzó bort, amolyan pezs­gőfélét állí­tott az asz­tal közepére, ame­ly asz­tal­hoz aztán figyelmező fül­lel maga is lekönyökölt.

…És mégis: ezek­ben a koc­smás-csárdás idők­ben volt Ő a legdíszesb karác­sony­fa a mag­yar iro­dalom ligetében. A vers­for­rás csodálatos bőséggel bugyo­gott belőle, akár a Koc­s­mac­sil­lag állott a feje felett, akár valame­lyik barát­sá­gos házban évődött. Papirost és ceruzát vett elő a Hol­ló-koc­s­ma asz­talánál, hogy javítás nélkül, folyam­atosan leírt új ver­sév­el valame­ly barátját mega­jándékoz­za. De megtette ugyanezt a Télik­ert kuc­séber­sza­gú, illat­sz­eres mil­iőjében is, mintha csak azt akar­ta vol­na elérni, hogy bará­tai sohase fele­jt­sék el a vele töltött éjsza­kákat. Ajándéko­zott, mint egy fejedelem….”

Hová tűnt a három holló?

Az 1920-as évek­ben ter­meit az Opera kávéházhoz csatolták kártyas­zobaként. Sok lapot mégsem osz­tot­tak itt, hiszen a kávéház is gyor­san erre a sorsra jutott.1937-ben emlék­táblát helyeztek el az épületen, „Röpülj, hajóm” feli­rat­tal. Alkotó­ja, Csor­ba Géza tucat­nyi Ady-szo­brot készített akko­rib­an. A memen­tó az 1956-os for­radalom­ban sem­misült meg, amikor a szov­jetek az Okto­gontól egy idős nőre lőt­tek ágyú­val (!), aki át akart men­ni az úton. A dom­bor­művet találták el. A memen­tót újra faragták, ekkor kerül­hetett rá az ötágú csil­lag, illetve nem ere­de­ti, hom­lokza­ti helyére tet­ték fel, hanem a ház kapu­ja alá. Tévesen azon­ban a bejárat bal oldalára, ahol az Opera Kávéház volt.

For­rá­sok: A novel­la ere­de­ti­leg a Nyu­gat · 1925. 3–4. számában jelent meg. A cikkben meg­je­lent képek for­rása az Orszá­gos Széchenyi Könyvtár tula­j­dona.