A tonír föld­bevájt, 40–60 cm széles és más­fél méter mély, agyag­ból készült tűzhe­ly. A Kaukázustól délre elterülő hegyvidéken a Kr. e. 3–2. évezred­ből (bronzko­ri Lic­saseni kultúra) szár­mazó tonírok iga­zolják a az általunk már koráb­ban recept­tel együtt bemu­ta­tott lavas készítésének évezre­des múltját. A közép­ko­ri örmény városok (Artasat, Dvin) régészeti lelőhe­lyein talált tonírok arra utal­nak, hogy az örmények a közép­ko­ron keresztül megőrizve örökítet­ték át a gyako­r­la­tot.

A tonír a hagy­ományos örmény lakóház közpon­ti lakós­zobájá­nak, az úgy­n­evezett tonírház­nak (ton­ratun) vagy füstösház­nak (ckhatun) a közepén helyezkedett el. Felette a füst­lyukat geren­davázas kupo­lasz­erkezettel alakí­tot­ták ki a szo­ba tetősz­erkezetében. Később a paraszti lakóház növekedésév­el a tonír és vele együtt a kenyérsütés külön bejáratú tonírház­ba került, ame­ly nem funkcionált töb­bé lakós­zobaként. Ma sok helyen a tonírt az udvaron találjuk, a ház vagy a kerítés fala mel­lé épített tető alatt kialakí­tott tágas kenyérsütő helyen.