Az örmények szórványos jelen­létét már óko­ri for­rá­sok is bizonyítják. Az első örményekről szóló írá­sos emlékek fel­te­hetően az 1100-as évek­ben keletkeztek Mag­yarorszá­gon, ezek – a közép­ko­ri Eszter­gom megye területén talált írá­sok alapján – örmény kereskedők mag­yarorszá­gi jelen­létéről tanúskod­nak.

A tatárjárás után

Egy 1243-as oklevél tanúskodik Örmény­falu (Ter­ra Arme­ni­um) létezéséről; IV. Béla kirá­ly ebben az oklevél­ben ren­deli el, váljon lehetővé az örmények vis­sza­telepedése a tatár­járás után, és megerősíti az örmény koló­nia vám­mentes kereskedel­mi jogait. Két örmény vonatkozású emléket említek a történel­mi Mag­yarorszá­gról, az egyik egy toka­ji tem­plom­ban talál­ható – pon­tosab­ban mára már kiemelték onnan, és áthe­lyezték a pol­gármes­teri hivatal­ba –, a másik pedig Erdély­ben, a gyer­gyószent­mik­lósi tem­plom­ban. A későb­biek­ben több hul­lám­ban érkeztek kereskedő örmények. Az újko­ri örmény betelepülők a külön­féle hódítók elől menekülve a Fekete-tengert észa­ki irány­ból megk­erülve jutot­tak az örmény őshazából Mold­ván és az akko­ri Lengyelország területén keresztül. Az élénk kereskedel­mi tevékenységet foly­tató örmények a XVII. század ele­jétől kezdve folyam­atos kapc­so­la­tokat építet­tek ki az erdé­lyi fejedelem­séggel, s Apafi Mihá­ly fejedelemtől 1672-ben letelepedési engedé­lyt és kivált­sá­gokat nyertek. Az áttelepülők nagy része ipar­ral, és ter­mékeik (első­sor­ban bőráruk) értékesítésév­el foglalko­zott. Az ekkor Erdélybe érkező örmények valósá­gos számát illetően pon­tos ada­tokat nem ismerünk, azon­ban az biz­tos, hogy a következő évtizedek­ben folyam­atosan újabb csalá­dok érkeztek és ez volt az az időszak, amikor a legtöbb örmény települt be Mag­yarorszá­gra.

Kik az erdélyi örmények vagy magyarörmények (magyar anyanyelvű örmények)?

A XVII. század­ban Erdély­ben 4 településen élt jelen­tős örmény koló­nia: Gyer­gyószent­mik­ló­son, Csík­szépvízen, Erzsé­betváros­ban és Szamosújváron. Az utób­bi ket­tő kezdet­ben csak örmény lakosokat fogadott falai közé, majd szabad kirá­lyi várossá emelkedtek a XVIII. század végén. Az erdé­lyi örmények mel­lett dél­ről, a török biro­dalom területéről is érkeztek örmények régiónk­ba, előbb átmeneti­leg Bel­grád­ba, majd az 1739-es török ostrom miatt Újvidékre menekül­tek, s miv­el hossz­abb ideig török kézen maradt Bel­grád, az örmények nem is tértek vis­sza. Tem­plom építésébe kezdtek, amit 1746-ban szen­tel­tek fel. A XVIII/XIX. század for­dulóján szá­muk a százat is megha­l­ad­ta. A XIX. század közepén mint­e­gy 12–15 ezerre tehetjük azok­nak a számát, akik örmény iden­titás­sal – anyanyelv, val­lás, szár­mazás – ren­delkeztek. Az 1848-as for­radal­mat megelőzően 57 örmény család kapott, illetve vásárolt nemességet, akik a XIX. század közepére gyako­r­lati­lag inte­grálód­tak a mag­yar nemességbe. Az 1848/49-es har­cok­ban het­ven­nél több örmény szár­mazású tiszt és mint­e­gy két­száz fő közka­ton­aként vett részt a mag­yarok oldalán. Köztük volt Kiss Ernő és Lázár Vil­mos, akik Aradon vér­tanúhalált hal­tak.

Hazánk az 1915-ös törökországi örmény genocídiumot követően mintegy hetven keleti örmény menekültnek adott menedéket

Kezdet­ben nagy volt a kul­turális különb­ség köztük és a mag­yar-örmények között, de a továb­bi gen­erá­ciók alatt már elhalványult min­dez. Az első világháborút lezáró tri­anoni békedik­tá­tum az örményeket drasztiku­san érin­tette, miv­el a föld­tu­la­j­donosok bir­tokai jórészt a Romániához és Jugos­zláviához csatolt területeken feküdtek. A két világháború között Budapest vált a mag­yarorszá­gi örmények fő gyűjtőhe­lyévé, ahol mint­e­gy 2000 örmény ere­de­tű szemé­lyt tar­tot­tak ők maguk szá­mon. 1920 ápril­isában mega­lakult a Mag­yarorszá­gi Örmények Egyesülete, 1924-ben pedig a Ráday utca 11–13. szám alatt az Örmény Kato­likus Egy­házközség, valamint az Örmény-mag­yar Kereskedel­mi Részvénytár­saság. Foglalkozá­sukat tek­intve sok volt köztük az értelmisé­gi: jogász, mérnök, orvos, tisztviselő, illetve (kis)kereskedő vagy iparos, jellemző örmény foglalkozás pl. a szőnyegkészítő.

A második világháború és az azt követő kommunista diktatúrák tovább rombolták az örménység társadalmi pozícióit

Általában rossz idők következtek az „úri közé­posztály­ba” tar­tozó tiszt­ségviselő, értelmisé­gi csalá­dokra. 1952-ben a töb­bi egyesület­tel egyidőben megszün­tet­ték az Mag­yarorszá­gi Örmények Egyesületét is. Később a kádári kon­szolidá­ció ide­jében, 1965-től a Mag­yar-Szov­jet Baráti Tár­saság (az Örmény SZSZK is szov­jet tagköz­tarsaság) és a Haz­afias Népfront keretein belül szerveződ­hetett újjá. Az egy­házi közösség működése folyam­atos maradt. E korsza­k­ban több keleti örmény család is hazánk­ba költözött Szov­jet-Örmény­ország­ból, akik általában kapc­so­la­tot talál­tak a mag­yar-örményekkel.

Kiemelt kép: Can­va – Get­ty Images