Agárdy Gábor (született Ark­lián Gábor, örményül: Գաբրիել Արկալիյան Gabriel Arkali­ján (Szeged, 1922. augusz­tus 2. – Budapest, 2006. január 19.) a Nemzet Színésze cím­mel kitün­tetett Kos­suth- és két­sz­eres Jászai Mari-díjas szín­művész, érdemes és kiváló művész. Ikon- és portréfestő.

Örmény család­ból szár­ma­zott, nagyap­ja az örmény népirtás egyik szenvedő áldoza­ta volt, apját pedig menekülés közben vala­ki beemelte egy szekérbe, így menekült meg a török mészár­lás elől. 

1937-től 1941-ig a Szege­di Városi Szín­ház, 1942 és 1952 között a Miskol­ci Nemzeti Szín­ház, majd 1955-ig a Budapesti Operettszín­ház, később a budapesti Pető­fi Szín­ház, végül 1964-től 1985-ig a Nemzeti Szín­ház tag­ja volt, ame­ly 1989-ben örökös tagjá­nak válasz­tot­ta. 

Ikon­festőként is ismert volt, négy kiál­lítás­sal lépett közön­ség elé. Munkái többek között meg­talál­hatók a Pan­non­hal­mi Apát­ság­ban és a Vatikán­ban is. Hogy hon­nan kap­ta a tehet­séget a fes­téshez, arra így emlékezik: „Egy szó­fi­ai film­for­gatá­son a hirte­len jött jégeső miatt egy tem­plom­ban ker­estem menedéket. Az ott látot­tak megvál­toz­tat­ták az életemet. Egysz­er azt kérdezte tőlem egy püspök, mit gon­do­l­sz, miért esett éppen akkor a jég? Hát azért, hogy bemenj a tem­plom­ba! Valóban a Teremtő akara­ta volt ez; kap­tam egy jelet: foglalkoznom kell az ikonokkal”.

Agárdy 2005 szeptem­berében került kórház­ba egy szín­pa­di bale­set következtében kialakult szövőd­mény miatt, ahon­nan már nem térhetett haza. Hosszan tartó betegség után, 2006. január 19-én, 83 éves korában érte a halál.

Így írt önmagáról: Ját­szom, mió­ta csak meg­vagyok… Szege­den lakott a csalá­dunk, s én nem lehet­tem több hat-nyolc éves­nél, amikor betop­pant egy szom­széd, a szege­di szín­ház tag­ja, mond­ván, hogy gyer­mek­színészt keres­nek. Így kezdődött, s a szege­di szín­háznál eltöltött évek után, immár nem gyer­mek, hanem ifjú színészként több mint egy évtize­den át ván­dor tár­su­la­tokkal jár­tam az orszá­got. Általában három hónapot töltöt­tünk egy város­ban. Kisebb helységek­ben még anny­it sem, s ját­szot­tunk klasszikust, mod­er­net, prózát, operettet, min­dent. Nincs olyan vidéke Mag­yarország­nak, ahol meg ne for­dul­tam vol­na…”