A mag­yarör­mény szár­mazású Csiky Gerge­ly rövid élete nem nélkülözte a drá­mai, élet­mód és élet­for­ma váltó for­du­la­tokat. Arad mel­lett született, apja orvos volt, ő a papi hivatást válasz­tot­ta. 

A gim­náz­i­u­mot Aradon végezte, már itt kitűnt tehet­ségév­el, különösen pedig az iro­dalom és költészet irán­ti elősz­eretetév­el. Első ver­sét még elsőéves gim­nazis­taként, nyol­céves korában írta anyjához. Ezt követően Marosi Gyu­la név alatt küldött írá­sokat újsá­gok­ba, ezek fran­cia és angol elbeszélések műfordítá­sai. A Nap­kelet már 1858-ban saját nevév­el közölt tőle ver­set. 8. osztá­lyos tan­ulóként 12 köl­teménye jelent meg az ifjúság által szerkesztett Zsen­ge Mutatványok­ban. A mag­yar iro­dal­mon kívül a római és görög klassziku­sokat is tanul­mány­oz­ta.
1859-ben a Csanád egy­házm­egye temesvári szem­inári­umá­ba lépett, ahon­nan két év után a pesti közpon­ti pap­n­evelőbe küldték. Ifjú pap­növendékként még közelebb került az iro­dalomhoz, és a teoló­giai tudományok mel­lett már a drá­maírás­sal is próbálko­zott. A szem­inári­u­mi mag­yar egy­házi iro­dal­mi isko­la lelkes munkatár­sa, később elnöke volt. A növendék­pap­ság Munkálatai-ban jelent meg tol­lából Nagy Szent Atanáz és Csajághy Sán­dor éle­tra­jza. A teoló­giai tan­folyam elvégzését követően püspö­ki ren­delet­tel Temesvár­ra hívták, ahol 1864 végén pár hónapon át a püspö­ki hivatal­ban dol­go­zott iktatóként. Fel­szen­telése után Bécs­ben tan­ult tovább, majd gim­náz­i­u­mi tanár lett Temesvárott, 1870 közepén pedig az egy­házjog és a történelem tanára lett az ottani pap­n­evelőben, egészen 1878-ig.

Temesvár az akko­ri dél-Mag­yarország egyik legjob­ban pros­peráló, leghatáro­zot­tab­ban pol­gáro­suló városa volt, ahol a mag­yar, német, szerb, zsidó népesség jelen­tős kultúrát tudott teremteni.
Alakuló egy­házi kar­ri­er­je mel­lett egyre nagy­obb sik­ereket ara­tott szín­műveiv­el, akadémi­ai jutal­mat kapott, pályáza­tokat nyert, színre kerülő darab­jai mind nagy­obb vis­szhang­ot kel­tet­tek. Öt hónapig Párizs­ban élt, eza­latt szinte min­den estéjét szín­házban töltötte. Haz­a­térve tagjává válasz­tot­ta a Kisfaludy Tár­saság és az Akadémia: Ezután viharos körülmények között hagy­ta ott papi hívatását és meg­nősült. Ezek­ben az évek­ben – 1880–81- írta meg máig legjobb­nak tar­tott és gyakran szín­padra kerülő darab­jait, a Pro­letárokat és a Cífra nyomorúsá­got. Munkatem­pó­ja és munk­abírása elképesztő, még életében tizen­ny­olc kötet­ben jelen­tet­ték meg drámáit, ám ha min­den munkáját össz­e­gyűjtenék, azok talán száz kötetet is kiten­nének. Sor­ra írta a szín­műveket – Cecil házassá­ga, Buborékok, A Som­fay-család, Bozóti Mártha, Nagy­ma­ma – zöm­mel tár­sadal­mi célza­tú vígjátékait, ame­lyek egysz­erre foly­tatói a Szigligeti-féle mag­yar hagy­omány­nak és rokon­ai a kora­beli fran­cia „közép­fa­jú” műveknek, olykor az újro­man­tikus drá­ma és a nat­u­ral­ista tézis­drá­ma dra­maturgiájára is építve.

Több tucat szín­házi művet fordí­tott, de nagy­obb sza­k­munkákat is pl. Taine: Az angol iro­dalom története, regényeket és nov­el­láskönyveket adott ki, szín­házi dra­maturg, tankönyv szerző stb. A mun­ka ölte meg – vélik kortár­sai. Drámái nép­sz­erűségének tit­ka alighanem azok „tár­sal­gó” jel­lege, élénk dra­maturgiá­ja, ám min­denekelőtt az író kri­tikus, de megengedő lib­er­al­iz­musa volt, amel­lyel a tár­sadal­mi és közéleti vis­szássá­gokat bemu­tat­ta, jól érzékelve, hogy milyen nagy történel­mi vál­tozá­sokat kell kezel­nie a poli­tiká­nak és a sajtó­nak. Pl. az ún. „dzsen­tri-kérdésként” leképeződő pol­gárosodási kon­flik­tu­sokat. Két emlékezetes regénye a kilencvenes évek ele­jén meg­je­lent Az Atlasz-család és a Sisy­phus munká­ja is ebben a témakör­ben moz­gott – rokon­ság­ban Mik­száth­tal és néme­ly tek­in­tet­ben Móricz elő­futáraként. Mik­száth egyébként több­ször írt róla és beválo­gat­ta Az Atlasz-csalá­dot a Mag­yar Remekírók Képes Kiadása soroza­tá­ba. Első jelen­tős kri­tikusa maga Gyu­lai Pál volt. Vígjátékainak hatása tet­ten érhető a későb­biek­ben is, Bródy Sán­dor, Her­czeg Fer­enc, sőt Mol­nár Fer­enc szín­pa­di munkái­nak bizonyos szerkezeti és cse­lek­ményalakító mód­sz­ereiben. Örmény szár­mazását a kortár­sak szá­mon­tar­tot­ták. Az Armé­nia folyói­rat több cikket szánt neki, sőt könyv is jelent meg család­ja ere­de­téről. 
(Éble Gábor: A szamosújvári Verzár-család, 1915.)