A nyugatról és keletről összetalálkozó mesék kereteit az örmény nép megtöltötte életének és a csodálatos szépségű örmény tájnak jellegzetes szereplőivel: ember, állat, növény és forrás – bár nagyon ismerős, de mind sajátosan örmény alakban, öltözetben és környezetben áll előttünk.
Egyszer egy király magához hívatta országának valamennyi szabóját, hogy varrjanak neki egy takarót, amely se nem rövid, se nem hosszú, hanem éppen az ő termetéhez való legyen. A szabók közül egyik sem tudta teljesíteni a király kívánságát, s ezért a király mindnyájuknak leüttette a fejét.
Ezután még egy szabó jelentkezett a királynál.
– Királyom – mondta -, én varrok neked egy takarót, és az éppen neked való lesz: se nem rövid, se nem hosszú.
– Rendben van, varrj – felelt a király -, de figyelmeztetlek, vésd jól eszedbe: ha csak egy picivel lesz is rövidebb vagy hosszabb, én leüttetem a te fejedet is.
– Áll az alku – felelt a szabó.
Nekilátott a munkának, és a takarót szántszándékkal egy picit rövidebbre varrta. A királyhoz vitte, s letette előtte; maga meg a köténye alá rejtett egy ostort.
– Erőt, egészséget, uram királyom – köszönt a szabó -, elhoztam neked a takarót, amilyent rendeltél; nézd meg, meg vagy‑e vele elégedve.
– Ide vele, hadd nézzem, termetemhez való‑e?
A király lefeküdt, magára húzta a takarót, de a lábait nem tudta betakarni. Ekkor a szabó elővette köténye alól az ostort, és odacsapott vele a király meztelen lábára. A király azon nyomban a takaró alá dugta őket.
– Tartsd a lábadat a takaró alatt – mondta a szabó.
Hallotta a király a bölcs tanácsot, egy szót sem szólt a szabónak, sőt busásan megjutalmazta, és elbocsátotta békével.
Nemhiába mondja a közmondás: „Addig nyújtózkodjál, ameddig a takaród ér.”









