A nyu­ga­tról ​és keletről össze­találkozó mesék kereteit az örmény nép megtöltötte életének és a csodálatos szép­ségű örmény táj­nak jel­legzetes szere­plőiv­el: ember, állat, növény és for­rás – bár nagy­on ismerős, de mind sajá­tosan örmény alak­ban, öltözetben és környezetben áll előt­tünk.

Élt volt egy kirá­ly. Egysz­er szétküldte min­den égtáj felé a kürtö­seit, hogy han­g­os szó­val hird­essék ki a nép között:

– Halljá­tok, emberek! Aki közületek legjob­ban tud hazud­ni, annak a kirá­ly egy aranyalmát ad!

Min­den­hon­nan tódul­tak a kirá­ly udvará­ba: kirá­ly­fi­ak, hercegek és vizírek fiai, egyszó­val szám­lálat­lan sok ember, de egy sem tet­szett a kirá­ly­nak. Végül egy szegény, ágról­sza­kadt ember jött a kirá­ly­hoz, kezében nagy korsó­val.

– Hát te mit akarsz? – kér­di a kirá­ly.
– Jó erőt, egészséget, uram kirá­ly­om – mond­ja a szegényem­ber -, eljöt­tem a pénzemért: hiszen adó­som vagy egy korsó aran­nyal.
– Hazud­sz – feleli a kirá­ly -, nem tar­to­zom én neked sem­miv­el sem.
– Hazu­dok? Akkor add ide az aranyalmát, ha hazu­dok.

A kirá­ly felis­merte az ember hun­cut­ságát, s ellenkezni kezdett.
– Nem, nem hazud­sz.
– Ha nem hazu­dok, akkor add meg az adóssá­god.

Lát­ta a kirá­ly, hogy győzött a szegény ember; egy szót sem szólt töb­bé, hanem neki­ad­ta az aranyalmát.