Egy jám­bor életű ember min­den alka­lom­mal, amikor elin­dult a mezőre, s amikor onnan haz­a­tért, isten­hez imád­ko­zott. Azt mond­ja neki egysz­er a felesége:
– Fér­jec­ském, imáid­ban miért nem kéred az istent, hogy mentsen meg a feleség fur­fangjától?
– Még csak az hiányzik! Hát miért kel­lene nekem a feleségtől való félelmem­ben imád­koznom!

Amikor ezt hal­lot­ta az ass­zony, elhatároz­ta, hogy móresre tanít­ja az urát s megtréfál­ja. Vásárolt néhány halat, bekötötte őket egy kendőbe, s az ebéd­del együtt kivitte a mezőre. Az alatt az idő alatt, amíg a fér­je fog­ta az ételt, és a for­ráshoz ment, hogy mege­bédel­jen, ő a halakat egyenként lop­va beka­parta a földbe. Ezt így elren­dezte, majd összeszedte az edényeket és haz­a­tért.

Az ember nek­ilá­tott a szán­tás­nak, s egysz­er csak lát­ja, hogy a kifordí­tott föld­ből halak kerül­nek elő. Összeszedte a halakat, este haz­a­vitte, s elmesélte a feleségének, hogyan szán­tot­ta ki őket a föld­ből, és kife­jezte csodálatát is, hogy az isten még a föld­ben is képes megteremteni a halakat. Az ember meghagy­ta az ass­zony­nak: főzze meg őket, hogy más­napra legyen belőlük ebéd­je kint a mezőn. Az ass­zony megfőzte a halakat, de meg is ette, s az urá­nak ki a mezőre csupán egy kis levest vitt.

– Hát a halak hol van­nak? – kér­di az ember.
– Miféle halakról beszél­sz?
– Azokról, amiket a föld­ből szedtem ki.
– Igazán, te megzavar­o­dtál. Sem­miféle halakat nem hoztál haza, és én színüket sem lát­tam.

Az embert erre elön­tötte a méreg, fogott egy botot, és rá akart támad­ni az ass­zonyra, de az kiabál­ni kezdett, és segít­ségül hív­ta a mezőn dol­go­zó szom­széd parasz­tokat.

– Enged­jetek – kiabált a férj -, hadd tanít­sam meg ezt a sem­mi­ház­it! Megette a halaimat, és még ő mond­ja rám, hogy megzavar­o­d­tam.

A segít­sé­gre jött parasz­tok kérdezget­ték az ass­zonyt, hogy miféle halakról van szó?

– Kér­lek ben­neteket – felelt az ass­zony -, kötöz­zétek meg, ez tel­je­sen meg­bolon­dult, és agy­on akar engem csap­ni. Legjobb lesz, ha őt magát kérdezitek meg, miféle halakról beszél!
– Azokról a halakról beszélek, amiket itt a mezőn szedtem ki a föld­ből – felelt a férj.
– Ó, te szegény szerenc­sétlen ass­zony! Igazad van, csaku­gyan elvesztette az eszét – állapí­tot­ták meg az egy­b­e­gyűl­tek, és azt hívén, hogy a paraszt bolond, megkötözték a kezét, haz­a­vit­ték, s ott egy oszlophoz kötöt­ték.

Mikor az emberek szét­széledtek, és az ass­zony négyszemközt maradt az urá­val, azt mond­ta neki:
– No, mi az, még mindig nem fél­sz az ass­zonyi fur­fangtól? Tudd meg, hogy ez még a legkevesebb, ami veled történ­hetett vol­na!
– Szépen kér­lek, feleség, az isten nevére – esedezett a férj -, bontsd ki a kötelet, és szabadíts meg ebből a bajból. Fogadom, hogy a min­den­napi imám­ban első­sor­ban azért fogok könyörög­ni: mentsen meg az ég az ass­zonyi fur­fangtól.